Ezt a cirkuszos előadást még együtt láttuk pár éve Anyával és Apával, meg a bátyámmal. Mindenkinek nagyon tetszett a produkció. Anyának és nekem a szép „arabs” mén, Apának a szőke, nádszál vékony műlovarnő. Bár Anya szerint a műlovarnő inkább jó testes bambusznád volt, de Apának úgyis csak az számít, hogy szőke műhajat viselt. Meg hogy minden egyes alkalommal, amikor ellovagolt előttünk, állítólag személy szerint csakis Apára mosolygott. Sőt, egyszer még rá is kacsintott! Mármint Apa ezt így látta. Én mondjuk ezeket annyira nem figyeltem, mert engem a műlovarnő helyett az „arabs” telivér jobban érdekelt. Neki bezzeg nem volt szüksége semmilyen műhajra, a sörénye magától csodaszép volt.
Hazafelé, miután a kocsiban Apa és Anya jól kiveszekedték magukat a műlovarnőn, kérdeztem a bratyómat, neki mi a véleménye minderről. Mármint szerinte ki volt szebb, a műlovarnő, vagy az „arabs” telivér? Erre ő flegmán csak annyit mondott, hogy természetesen a ló, csak az a baj, hogy a kóla langyos volt a perec pedig kemény és túlságosan sós.
A bátyámnál az ilyen furcsa, mások számára teljesen összefüggéstelen megállapítások, korán sem szokatlanok. Megjegyzem, a perec tényleg túl sós volt, én viszont imádom, amikor ezeket a sós hártyákat le lehet szedegetni a kőkemény perectésztáról. Ezt a dolgot persze megint csak Anyától örököltem, aki szintén odavan a „só hártya leszedegetés”- ért.
