Tányérdobálás

Amúgy a bratyómat is Péternek hívják.

De ettől még nem igazán nevezhető jó fejnek.

Igazság szerint, Péter csak a második keresztneve. Az első az László. De mindenki csak Lacinak hívja. A bátyámnak azért van két keresztneve, mert az áldott jó szüleim sehogy se tudtak megegyezni abban, hogyan is hívják majd, miután megszületett. Anya mindenáron a Pétert szerette volna, de Apának volt egy Péter keresztnevű munkatársa, aki pont akkoriban alaposan a bögyében volt, és nem akarta, hogy amikor az ő elsőszülött, pici kis fiacskájára rátekint, mindig az undok ismerőse jusson eszébe.

Lehet, Apának azért olyan nagy a pocakja, mert az ismerős volt munkatárs, még most is ott kuksol a bögyében!

Jó, tudom, ez a megjegyzés azok közé tartozik, amelyekre pont a bátyám szokta mindig azt mondani, hogy „ugyanazok a régi rossz viccek”. Mindegy. A lényeg, hogy ez a névadós vita Anya és Apa között hónapokig eltartott. Még a szülőszobában se tudtak dűlőre jutni. Pedig ott állítólag nincs kecmec! Ha a baba a világra sírta magát, nuku pardon! A szülőknek meg kell mondaniuk, hogy hívják az újszülöttet. És mivel az én Anyukám és Apukám még ott a szülőszobában is hangosan vitatkoztak ezen, az orvos keményen rendreutasította őket, és rájuk parancsolt, hogy ne gyerekeskedjenek már felnőtt létükre. Erre az én drága, komoly, nagykorú szüleim tök meglepődve meredtek rá, valahogy úgy, mint két tejfölösszájú ovis, és az orvos látva a nagy elkerekedett szemüket, meg a nagy bamba arcukat, állítólag a fogai között elmorzsolt valami csúnya szitkot. Aztán előhalászott a zsebéből egy aprópénzt, feldobta a levegőbe, és fej vagy írás alapon eldőlt, hogy a bátyám hivatalosan László Péter keresztnevű gyerek legyen.

Hogy tényleg így zajlott-e le minden, azt nem tudom hitelesen garantálni. Mert történetesen nem voltam ott a szülőszobában. Én csak négy évvel később vettem részt egy ilyen, világra jövős partiban.

„ – Ugyanazok a régi, rossz viccek!” – mondaná most erre, fanyalogva a bátyám.

Péter kutyája, a karakán foxi, cseppet se fenevad. A neve Pedró, van egy édi, kis kék vászonkendő a nyakában, és fantasztikusan frízbizik. Ez persze nem azt jelenti, hogy ő is tudja dobálni a műanyag korongot, mint Péter. Pedró „csak” elkapni tudja a frizbit, viszont ezt a kunsztot a levegőben úszva végzi. És eközben nagyon mókás pózokat vág. Például foxi létére a fülei csálén lobognak. A teste pedig meghajlik, mint a sós kifli. A lábai meg mindenféle fura helyzetben állnak. Legtöbbször olyan, mintha futna a levegőben. Aztán van, hogy olyan, mintha galoppozna, ugyanúgy, mint a szőke műlovarnő alatt az a szürke gyönyörűséges „arabs” telivér a Fővárosi Nagycirkuszban. A műsorvezető mondta így, hogy a meseszép telivér „arabs”. Ami egyébként közönséges nyelven arabot jelent, de így sokkal romantikusabban hangzik.
Ezt a cirkuszos előadást még együtt láttuk pár éve Anyával és Apával, meg a bátyámmal. Mindenkinek nagyon tetszett a produkció. Anyának és nekem a szép „arabs” mén, Apának a szőke, nádszál vékony műlovarnő. Bár Anya szerint a műlovarnő inkább jó testes bambusznád volt, de Apának úgyis csak az számít, hogy szőke műhajat viselt. Meg hogy minden egyes alkalommal, amikor ellovagolt előttünk, állítólag személy szerint csakis Apára mosolygott. Sőt, egyszer még rá is kacsintott! Mármint Apa ezt így látta. Én mondjuk ezeket annyira nem figyeltem, mert engem a műlovarnő helyett az „arabs” telivér jobban érdekelt. Neki bezzeg nem volt szüksége semmilyen műhajra, a sörénye magától csodaszép volt.
Hazafelé, miután a kocsiban Apa és Anya jól kiveszekedték magukat a műlovarnőn, kérdeztem a bratyómat, neki mi a véleménye minderről. Mármint szerinte ki volt szebb, a műlovarnő, vagy az „arabs” telivér? Erre ő flegmán csak annyit mondott, hogy természetesen a ló, csak az a baj, hogy a kóla langyos volt a perec pedig kemény és túlságosan sós.
A bátyámnál az ilyen furcsa, mások számára teljesen összefüggéstelen megállapítások, korán sem szokatlanok. Megjegyzem, a perec tényleg túl sós volt, én viszont imádom, amikor ezeket a sós hártyákat le lehet szedegetni a kőkemény perectésztáról. Ezt a dolgot persze megint csak Anyától örököltem, aki szintén odavan a „só hártya leszedegetés”- ért.

Péter szintén a Parkba szokta vinni a kutyáját. Egy karakán foxit. Ezt a Nyársat-nyelt bácsi mondta Péter kutyájáról:

„- Igazi, karakán foxi”.

A foxit értettem, mert az egy kutyafajta. A karakánról azt hittem, az is valami hivatalos fajtamegjelölés, de aztán erre is rákerestem a neten, és kiderült az Idegen Szavak Gyűjteményéből, hogy a karakán jelentése: „bátor, erős egyéniség”, és valójában idegen szó. Mondjuk, az utóbbira nem volt nehéz rájönni azok után, hogy az Idegen Szavak Gyűjteményében szerepelt.

A Nyársat-nyelt bácsi amúgy rendszeresen használ idegen szavakat (akárcsak Apa, meg a felnőttek nagy része). A Nyársat-nyelt egyébként nem az igazi neve, mi neveztük el így Anyával, meg a bratyómmal. Az igazi nevét is elárulta még egyszer nagyon régen Anyának, amikor „hódolatteljes kézcsókjai” kíséretében bemutatkozott neki. Ez még akkor volt, amikor első alkalommal találkoztunk vele és a kutyájával. Anya azonban, hozzánk hasonlóan, annyira a Nyársat-nyelt bácsi kutyusával volt elfoglalva, hogy nem is figyelt oda a bemutatkozásra, és így hamar elfelejtette az igazi nevét.

Viszont név nélkül nem lehetnek meg sem az emberek, sem az állatok, sőt nálam egyes fák és bokrok sem. Ezért is neveztem el a Parkban a nagy gesztenyefát Leopoldnak. Amikor a bátyám ezt először meghallotta stikkesnek nevezett. De én erre mérgesen rávágtam, hogy nincs igaza, mert valahogy a fákat is meg kell különböztetni egymástól, akárcsak a hegyeket, amelyeket meg ő imád annyira. Ebbe jobban belegondolt, aztán nagy kínkeservesen kibökte, hogy igazam van. Azóta a nagy gesztenyefát ő is Leopoldnak hívja.

Azt nem tudom, hogy a kutyák a Parkban egymás közt hogy hívják Lepoldot, de biztos ők is adtak neki valamilyen nevet. Mert a kutyák a Parkban kivétel nélkül mind oldalba szokták pisilni. Leopold ugyanis az első fa a bejárat után. Éppen ezért minden kutya első dolga hozzá vezet. Lehet, emiatt olyan szép terebélyes. Az öntözése, még a legnagyobb nyári szárazság idején is megoldott.

A Parkban tehát mindennek és mindenkinek van valamilyen egyedi tulajdonneve. A növényeknek, az állatoknak, és az embereknek is. Épp ezért a „hódolatteljes kézcsókos” bácsinak is gyorsan kellett találni egyet. Anya szerint annyira ciki lett volna az igazit megkérdezni. Pláne a „hódolatteljes kézcsókos” bemutatkozás után. Mondjuk, szerintem is. Ezért aztán közösen kifundáltuk, hogy a termete, meg a járása miatt legyen Nyársat-nyelt bácsi. Mert az igazán jellemző és találó név a számára.

Amúgy a Nyársat-nyelt bácsi kutyájának is van ám rendes becsületes neve. Úgy hívják Marcal. A fajtája pedig fekete magyar puli. Mert a Nyársat-nyelt bácsinak mindig is fekete magyar pulijai voltak. És mindig is egy magyar folyóról nevezte el őket. Ugyanúgy, ahogy ezt a Nyársat-nyelt bácsi apukája is tette régebben. A Nyársat-nyelt bácsinak épp ezért gyerekkorától kezdve volt már Duna, Tisza, Dráva és Rába nevű fekete pulija is. Most éppen Marcalnál tart.

Erre a mostani pulira a Marcal név nekem nagyon bejön, mert a blökkencs, képes mindent pillanatok alatt szétmarcangolni. Főleg, ha az egy másik kutya játéka. A bratyóm erre azt mondta a fejét csóválva, jellemző rám, hogy még azt se tudom, hogy a „Marcal” meg a „marcangolni” nem ugyanazt jelenti. Mire én azt válaszoltam, hogy okés, lehet, hogy igazából nem passzolnak egymáshoz, de nekem fülre nagyon is, és különben is úgy használom a szavakat, ahogy én akarom, minek szól mindenbe bele, mint otthon Apa. Aki, ki se mer velünk jönni soha a Parkba, mert annyi ott a kutya. Mondjuk Marcal miatt, lehet jobb is, hogy nem jön. Mert Marcal a 42-es méretűnél nagyobb férficipőket is imádja marcangolni. Akár van benne férfiláb, akár nincs. Hogy miért pont a 42-es számozástól felfelé támad gusztusa az ilyesmire, az rejtély. Apának mindenesetre 44-es lába van, szóval kapkodhatná rendesen Marcal elől.

Csak ajánlani tudom azoknak, akinek valamilyen oknál fogva nem lehet “állandó” kutyájuk. Amióta nincs saját kutyánk, azóta mi is rendszeresen lízingelünk egy Putyi nevű négylábút.
A lízingelés annyit jelent, hogy a bratyómmal, vagy Anyával elvisszük Putyit sétálni a közeli utcákba, vagy labdázni a Parkba, vagy csavarogni, fel a budai hegyekbe. Ilyenkor nagyon kell vigyázni rá, mert „Putyika”, ahogy a gazdái hívják, túlsúlyos. Emiatt például lépcsőznie se szabad, mivel a kurta lábacskáinak ez megerőltető.
– Jaj, szegény, olyan bánatosan tud felnézni rám, ha az útjába kerül egy lépcső. A szívem majd belehasad – szokott panaszkodni Kati néni, akitől Putyit lízingeljük.
Kati néninek ugyanis fáj a dereka, és már nagyon nehezen emeli fel „Putyikát”, aki több mint tizenöt kiló. Pont a minap mértük le őkelmét. Az eredmény láttán mindenki elszörnyedt, Putyi pedig, még a szokottnál is bánatosabb szemekkel nézett a társaságra.
Igazság szerint, Putyi igazi színésznő. Simán, bármikor képes eljátszani a nagy halált, ha meglátja Kati nénit, vagy a férjét, Lajos bácsit. Mi már több esetben rajtacsíptük ezen. Például, elvittük Putyit lízingbe, a Parkba, ahol több órán keresztül loholt, ugrándozott, futkározott mellettünk, a fáradtság legkisebb jele nélkül. Aztán amikor visszavittük őt a gazdáihoz, hirtelen olyan fájdalmas arcot vágott, hogy a Shrekben a Csizmás Kandúr hozzá képest, csak Kiss Miska. Amúgy fogalmam sincs, ki lehet ez a Kiss Miska. Apa szokta őt rendszeresen emlegetni. Biztos valami régi nagy színész. Bár olyan nagy művész mégse lehetett, mert a neten hiába kerestem rá, a gép nem dobott ki semmi használható infót. De lehet, hogy csak egy „s”-el kell írni a nevét. Mármint a Kis-t. Na, majd legközelebb ennek is utána járok.
Most azonban térjünk vissza a kutyákhoz.
Péternek gyönyörű kutyája van.
Majdnem olyan szép, mint Péter.
Mert Péter az egyetlen ember a Földön, aki még a kutyáknál is szebb.
Csak az a baj, hogy Péter négy évvel idősebb nálam. Pont annyi idős, mint a 17 éves bátyám. Ez tíz év múlva nem lenne probléma, de most szörnyű csapás. Tíz év múlva én 23 éves lennék, Péter pedig 27. Mindketten felnőtteknek számítanánk, és a felnőttek között a négy év korkülönbség szinte már nevetséges.
Most viszont zokogni tudnék miatta.
És sokszor zokogok is. De csak úgy titokban. Főleg este, és a kispárnámba, hogy a családból senki se hallja. Főképp a bátyám ne! Mert amilyen dög, másnap biztos elmondana mindent vigyorogva Péternek. Sőt! Nem is várna másnapig, még aznap este megírna mindent neki a neten. Én legalábbis így tennék a helyében. De a tesóm sokszor annyira levegőnek néz, lehet, nem is foglalkozna a dologgal. Így meg pláne semmi értelme a hangos zokogásnak.

Régen volt kutyánk, de most nincs. Ezt is Apának köszönhetjük. A családból mindenki szeretne egy új kutyát. Anya, a bratyóm, és én is. Csak Apa nem. Azt mondta, ha még egyszer kutya kerül a családhoz, öt perc alatt becsomagol, és örökre elköltözik. Anya erre szomorúan sóhajtva bólintott, hogy jó, akkor nem lesz kutyánk. Apa pedig diadalmas mosollyal az arcán megígérte Anyának, hogy kárpótlásul elvisz minket színházba. Ezzel az olcsó fogással mindig le tudja venni Anyát a lábáról. Ezt a menetet tehát kivételesen Apa nyerte. De a meccsnek még nincs vége! Mert én töretlen harci kedvvel küzdök azért, hogy ismét lehessen egy „szőrös, négylábú dög” a lakásunkban.

A „szőrös, négylábú dögök” annyira cukik.

Apa viszont kutyafóbiás. Betegesen fél minden blökitől. Azt mondja, olyan ez nála, mint nálam és Anyánál a pókoktól való rettegés. De ez butaság! A pók, az pók, a kutya, meg kutya. Hogy lehetne őket egy lapon említeni?

Amíg volt kutyánk, annyira más volt az élet. Liza, így hívták, igazi családtagnak számított. Apát ez idegesítette leginkább. Mert Liza több szeretetet kapott, mint ő. Legalábbis Apa mindig ezt hányta a szemünkre. Pedig ez nem igaz. Apát is mindenki rajongva imádná, ha a Parkban hajlandó lenne egész délután vidám csaholással az elhajított karika vagy labda után futkosni. Persze, négykézláb. De Apa még otthon, a négy fal közt se kapható ilyesmire. Maximum egy-két vakkantásra, vagy az „Ide a műcsontomat, te pupák!” morgásra lehet rávenni, de ez sem olyan, mint amikor még Liza morgott játékosan ránk. Ráadásul Apa hamar megunja a kutyálkodást, és ilyenkor a játékos műmorgás vérszomjas vicsorgásba csap át. De az már olyan igazi, Apa-féle vicsorgás, ami azt jelenti, hogy azonnal békén kell őt hagyni. Többnyire azért, mert a tévében kezdődik a híradó, vagy valami focimeccs, amit neki feltétlenül meg kell néznie. De már a felénél el szokott aludni, és iszonyú hangosan horkol hozzá. Ezek után miért csodálkozik azon, hogy Lizát mindenki jobban csípte? Jó, persze Liza is horkolt néha, meg nyüszített, sőt még futott is álmában, de az annyira édi volt. Apa horkolása viszont minden, csak nem édi. Apa horkolása kibírhatatlan. Pedig még csak negyvenöt éves, ami Anya elmondása szerint a legszebb férfikor. Hát, nem tudom. Amikor elmegyünk az uszodába, és Apa fürdőnadrágra vetkőzik, mindennek mondható, csak éppen a legszebb férfinak nem. Nagy pocakja van és két vékony pipaszár lába. Ráadásul épp a múltkor állapítottuk meg a tesómmal, hogy pont úgy megy azokkal a pipaszár lábaival, mint a Donald Kacsa.

Liza tehát még külalakra is simán kenterbe verte Apát. Pedig Liza már tizenhárom éves volt, amikor szegényt végelgyengülés miatt magához szólította az ég. Az kutya időszámítás szerint 91 évnek számít, mert héttel kell minden egyes évet beszorozni. A kecses Liza tehát elment, a pocakos, pipaszár lábú Apa pedig itt maradt.

Anya szerint kibírhatatlan vagyok. Szerintem meg Anya az. Egyenesen tragikus. Mindenbe beleszól, mindenben hibát talál, és állandóan parancsolgat. Mert én ugyebár nemcsak kibírhatatlan vagyok, hanem nemtörődöm, trehány is. És egy lány nem viselkedhet így. Szerintem meg tök normálisan viselkedek. Anyát azonban nehéz bármiről is meggyőzni. Mert ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, akkor annak úgy kell lennie. Ebben hasonlítok rá. Nagyon, nagyon hasonlítok. Úgyhogy elég nehezen jövünk ki egymással. Főleg mostanában. Igazság szerint, folyamatos harcban állunk. Hogy ki szokott ilyenkor győzni? Egyszer ő, egyszer én. Na jó, legtöbbször ő. Szerinte viszont én vagyok az, aki uralkodik felette. Nem, nem. Ezt Anya, így, sose vallaná be. Ezek Apa szavai. Mert Apa mindig beleszól a dolgainkba. Ráadásul mindig ezzel az elcsépelt mondattal kezdi, hogy: „Ejnye, lányok!”. Ilyenkor Anyával ki nem állhatjuk Apát, és közös erővel támadunk rá.
Úgyhogy elmondhatjuk, Anyával megvívott csatáimat leginkább Apa szokta elveszíteni.

– Egy kis gyümölcsöt?
– Nem akarok gyümölcsöt!
– Csak egy almát…
– Egy felet se!
– Tegnap még imádtad.
– Az tegnap volt.
– Na jó. Tudod mit? Nem érdekel. Gyümölcsöt enni kell és kész! Szükséged van vitaminra!
– Egy frászt! Ma felolvasták, kinek van a legkevesebb hiányzása az osztályban. Egyedül én voltam suliban minden nap. Akkora égés! Mostantól nem akarom, hogy jó legyen az immunrendszerem!