Csak ajánlani tudom azoknak, akinek valamilyen oknál fogva nem lehet “állandó” kutyájuk. Amióta nincs saját kutyánk, azóta mi is rendszeresen lízingelünk egy Putyi nevű négylábút.
A lízingelés annyit jelent, hogy a bratyómmal, vagy Anyával elvisszük Putyit sétálni a közeli utcákba, vagy labdázni a Parkba, vagy csavarogni, fel a budai hegyekbe. Ilyenkor nagyon kell vigyázni rá, mert „Putyika”, ahogy a gazdái hívják, túlsúlyos. Emiatt például lépcsőznie se szabad, mivel a kurta lábacskáinak ez megerőltető.
– Jaj, szegény, olyan bánatosan tud felnézni rám, ha az útjába kerül egy lépcső. A szívem majd belehasad – szokott panaszkodni Kati néni, akitől Putyit lízingeljük.
Kati néninek ugyanis fáj a dereka, és már nagyon nehezen emeli fel „Putyikát”, aki több mint tizenöt kiló. Pont a minap mértük le őkelmét. Az eredmény láttán mindenki elszörnyedt, Putyi pedig, még a szokottnál is bánatosabb szemekkel nézett a társaságra.
Igazság szerint, Putyi igazi színésznő. Simán, bármikor képes eljátszani a nagy halált, ha meglátja Kati nénit, vagy a férjét, Lajos bácsit. Mi már több esetben rajtacsíptük ezen. Például, elvittük Putyit lízingbe, a Parkba, ahol több órán keresztül loholt, ugrándozott, futkározott mellettünk, a fáradtság legkisebb jele nélkül. Aztán amikor visszavittük őt a gazdáihoz, hirtelen olyan fájdalmas arcot vágott, hogy a Shrekben a Csizmás Kandúr hozzá képest, csak Kiss Miska. Amúgy fogalmam sincs, ki lehet ez a Kiss Miska. Apa szokta őt rendszeresen emlegetni. Biztos valami régi nagy színész. Bár olyan nagy művész mégse lehetett, mert a neten hiába kerestem rá, a gép nem dobott ki semmi használható infót. De lehet, hogy csak egy „s”-el kell írni a nevét. Mármint a Kis-t. Na, majd legközelebb ennek is utána járok.
Most azonban térjünk vissza a kutyákhoz.
Péternek gyönyörű kutyája van.
Majdnem olyan szép, mint Péter.
Mert Péter az egyetlen ember a Földön, aki még a kutyáknál is szebb.
Csak az a baj, hogy Péter négy évvel idősebb nálam. Pont annyi idős, mint a 17 éves bátyám. Ez tíz év múlva nem lenne probléma, de most szörnyű csapás. Tíz év múlva én 23 éves lennék, Péter pedig 27. Mindketten felnőtteknek számítanánk, és a felnőttek között a négy év korkülönbség szinte már nevetséges.
Most viszont zokogni tudnék miatta.
És sokszor zokogok is. De csak úgy titokban. Főleg este, és a kispárnámba, hogy a családból senki se hallja. Főképp a bátyám ne! Mert amilyen dög, másnap biztos elmondana mindent vigyorogva Péternek. Sőt! Nem is várna másnapig, még aznap este megírna mindent neki a neten. Én legalábbis így tennék a helyében. De a tesóm sokszor annyira levegőnek néz, lehet, nem is foglalkozna a dologgal. Így meg pláne semmi értelme a hangos zokogásnak.
Kommentek